2017. szeptember 29., péntek

Iskola és hasonló fincsiségek :)

(Picit hosszabb poszt, de többszörösen pozitív! :))

Úgy "adódott", hogy időközben elváltam s emiatt egy csomó mindent egyedül kell eldöntenem, elintéznem. Mi tagadás, szép kis feladat - jó sokat is fejlődtem általa. :) Egyik ilyen dolog volt az idén szeptemberben az általános iskolát megkezdő kislányom suli-tanárnéni/bácsi választása kérdéskör.
Tudnotok kell, hogy nekem az általános iskola első osztálya után jöttek a "nehézségek" az életembe. (Anyukám nagyon beteg lett, úgy volt, hogy meg is hal, hónapokig nem láthattuk. Ehhez még másodiktól két "érdekes" tanítónénit kaptunk az elsős tündér helyett, tehát volt mit feldolgozni.)


Photo by JJ Thompson on Unsplash
Ergo aktív idegesség és valami mélyen gyökeredző rémület kerített egyre inkább a hatalmába, ahogy közeledett az iskolaválasztás időszaka. "Szerencsére" rájöttem, hogy ezek csupán a saját életem múltbéli tapasztalatainak a kivetülései és így elkezdtem rajtuk dolgozni. Szép kis munka volt.  :D
Az iskolába, ahová először jelentkeztünk (Waldorfos), "helyhiány miatt" nem nyertünk felvételt.
Kicsit kétségbe estem, mert csak ebbe az iskolába mentünk el "iskolakóstolgató" rendezvényekre és nem ismertünk más intézményt. Emiatt, hogy ne a negatívumokat és h*lyeségeket vonzzam be magunknak, ha eszembe jutott a dolog és elkezdtem volna agyalni, azonnal leállítottam magam: "MOST az történik, ami nekünk a legjobb. MOST az történik, ami a kislányomnak és nekem a legjobb. Köszönöm!"
Időközben beiratkoztunk a körzetes suliba - ami nagyon messze van tőlünk, így nem lett volna jó nekünk - és elkezdtem végigjárni a sulikat az út mentén, amit a munkavégzésem helye felé megteszek minden nap.
(Közbevetve el kell mondanom, hogy a waldorfos hercehurca (4 alkalom és szuper volt :) közben az egyik ismerős Anyuka megkérdezte tőlem: "Miért nem jöttök a Reménységbe, olyan jó kis iskola az. Az én kislányom is ott kezd elsőben. Tündéri tanítónéni és tanítóbácsi van, a kisfiamék most mentek ötödikbe, eddig őket vitték.")
4 suliban is kikosaraztak. Meg kell, hogy mondjam, picit elcsüggedtem. Aztán arra gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom, azt a katolikus sulit, amit az ismerős Anyuka mondott. "De vajon jó lesz-e? Hiszen azért más, mint egy waldorf..." - tépelődtem a buszon. Ekkor kinéztem az ablakon és egyetlen egy villanásban ezt láttam: Jó helyre kerül! Katolikus.... - ezt nekem üzenték. Még a könny is elfutotta a szemem. (Utána rákerestem a neten - ez az 1%-os plakát volt az.)


A suliban nagyon kedvesen fogadtak. Csak a másik osztályban volt már hely és ezért az ottani szülői értekezletre mentem el. Akkor jött a következő feladat: a tanító bácsi nagyon kedves és aranyos volt, de éreztem, hogy nem olyan, aki a "kislányomhoz való". Összeszedtem minden bátorságomat és megírtam ezt a sulinak, kérve, hogy mégis csak az eredetileg kért osztályba kerülhessünk. Ekkor már év vége volt. Emiatt picit sokáig tartott, mire válaszoltak, de beleegyeztek! (Közben persze sűrűn mantráztam: MOST az történik, ami nekünk a legjobb! Köszönöm, édes Istenem!)
És szeptemberben, az első szülőin ott állt előttünk a tanítónénink és tanítóbácsink (mind a ketten eléggé fiatalok) és én már az első perc után azt éreztem: köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Azóta ez csak fokozódott: a tanítónéni "pihenésképpen" az észkerék kapcsolóhoz hasonló gyakorlatokat végeztet a kicsikkel, hozzá pozitív, megerősítő versikéket mondatva, sokat tanulnak játékosan, az egész iskola szeretettel teli, odafigyelő légkörű, kedvesek a pedagógusok (lehet, hogy szigorúak is, de ez nem baj), stb. Ráadásul, mint kiderült a tanítóink régi osztályában van/volt egy olyan kislány, mint az enyém. Szőke haj, barna szem és határtalan fantázia. Ez a kislány és a barátnői már "barátai" a kislányomnak és úgy megy a suliba, hogy jól érzi magát ott.


A minap mentem érte és miközben vártam rá, láttam egy nagyobb kislányt, akinek szárnyas cipője volt. Arra gondoltam: "Nini, egy angyalka! :)" - és mi történt, mit gondoltok? Az én kislányom odaszaladt ehhez az angyalkához, megölelték és megpuszilták egymást. Hát ő az a kislány, aki a "nagy én", az enyém pedig neki a "kicsi én". :)
(Mikor Anya volt képzésen a Gyermekek házában, ott mondták, hogy minden ötödikes választ magának egy kis elsőst, hogy ő "mentorálja", bátorítsa, segítse, szeretgesse. Akkor arra gondoltam, de jó lenne ilyen nekünk is. És lőn! :D)