(Picit hosszabb poszt, de többszörösen pozitív! :))
Úgy "adódott", hogy időközben elváltam s emiatt egy csomó mindent egyedül kell eldöntenem, elintéznem. Mi tagadás, szép kis feladat - jó sokat is fejlődtem általa. :) Egyik ilyen dolog volt az idén szeptemberben az általános iskolát megkezdő kislányom suli-tanárnéni/bácsi választása kérdéskör.
Tudnotok kell, hogy nekem az általános iskola első osztálya után jöttek a "nehézségek" az életembe. (Anyukám nagyon beteg lett, úgy volt, hogy meg is hal, hónapokig nem láthattuk. Ehhez még másodiktól két "érdekes" tanítónénit kaptunk az elsős tündér helyett, tehát volt mit feldolgozni.)
 |
Photo by JJ Thompson on Unsplash
|
Ergo aktív idegesség és valami mélyen gyökeredző rémület kerített egyre inkább a hatalmába, ahogy közeledett az iskolaválasztás időszaka. "Szerencsére" rájöttem, hogy ezek csupán a saját életem múltbéli tapasztalatainak a kivetülései és így elkezdtem rajtuk dolgozni. Szép kis munka volt. :D
Az iskolába, ahová először jelentkeztünk (Waldorfos), "helyhiány miatt" nem nyertünk felvételt.
Kicsit kétségbe estem, mert csak ebbe az iskolába mentünk el "iskolakóstolgató" rendezvényekre és nem ismertünk más intézményt. Emiatt, hogy ne a negatívumokat és h*lyeségeket vonzzam be magunknak, ha eszembe jutott a dolog és elkezdtem volna agyalni, azonnal leállítottam magam: "MOST az történik, ami nekünk a legjobb. MOST az történik, ami a kislányomnak és nekem a legjobb. Köszönöm!"
Időközben beiratkoztunk a körzetes suliba - ami nagyon messze van tőlünk, így nem lett volna jó nekünk - és elkezdtem végigjárni a sulikat az út mentén, amit a munkavégzésem helye felé megteszek minden nap.
(Közbevetve el kell mondanom, hogy a waldorfos hercehurca (4 alkalom és szuper volt :) közben az egyik ismerős Anyuka megkérdezte tőlem: "Miért nem jöttök a Reménységbe, olyan jó kis iskola az. Az én kislányom is ott kezd elsőben. Tündéri tanítónéni és tanítóbácsi van, a kisfiamék most mentek ötödikbe, eddig őket vitték.")
4 suliban is kikosaraztak. Meg kell, hogy mondjam, picit elcsüggedtem. Aztán arra gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom, azt a katolikus sulit, amit az ismerős Anyuka mondott. "De vajon jó lesz-e? Hiszen azért más, mint egy waldorf..." - tépelődtem a buszon. Ekkor kinéztem az ablakon és egyetlen egy villanásban ezt láttam: Jó helyre kerül! Katolikus.... - ezt nekem üzenték. Még a könny is elfutotta a szemem. (Utána rákerestem a neten - ez az 1%-os plakát volt az.)
A suliban nagyon kedvesen fogadtak. Csak a másik osztályban volt már hely és ezért az ottani szülői értekezletre mentem el. Akkor jött a következő feladat: a tanító bácsi nagyon kedves és aranyos volt, de éreztem, hogy nem olyan, aki a "kislányomhoz való". Összeszedtem minden bátorságomat és megírtam ezt a sulinak, kérve, hogy mégis csak az eredetileg kért osztályba kerülhessünk. Ekkor már év vége volt. Emiatt picit sokáig tartott, mire válaszoltak, de beleegyeztek! (Közben persze sűrűn mantráztam: MOST az történik, ami nekünk a legjobb! Köszönöm, édes Istenem!)
És szeptemberben, az első szülőin ott állt előttünk a tanítónénink és tanítóbácsink (mind a ketten eléggé fiatalok) és én már az első perc után azt éreztem: köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Azóta ez csak fokozódott: a tanítónéni "pihenésképpen" az észkerék kapcsolóhoz hasonló gyakorlatokat végeztet a kicsikkel, hozzá pozitív, megerősítő versikéket mondatva, sokat tanulnak játékosan, az egész iskola szeretettel teli, odafigyelő légkörű, kedvesek a pedagógusok (lehet, hogy szigorúak is, de ez nem baj), stb. Ráadásul, mint kiderült a tanítóink régi osztályában van/volt egy olyan kislány, mint az enyém. Szőke haj, barna szem és határtalan fantázia. Ez a kislány és a barátnői már "barátai" a kislányomnak és úgy megy a suliba, hogy jól érzi magát ott.
A minap mentem érte és miközben vártam rá, láttam egy nagyobb kislányt, akinek szárnyas cipője volt. Arra gondoltam: "Nini, egy angyalka! :)" - és mi történt, mit gondoltok? Az én kislányom odaszaladt ehhez az angyalkához, megölelték és megpuszilták egymást. Hát ő az a kislány, aki a "nagy én", az enyém pedig neki a "kicsi én". :)
(Mikor Anya volt képzésen a Gyermekek házában, ott mondták, hogy minden ötödikes választ magának egy kis elsőst, hogy ő "mentorálja", bátorítsa, segítse, szeretgesse. Akkor arra gondoltam, de jó lenne ilyen nekünk is. És lőn! :D)
